A zsákai aranynyereg története

Hol volt, hol nem volt, de bizony mégiscsak volt – túl a Tiszán s a bihari hegyeken jóval innen – egy magas dombra épült, öttornyú vízivár… A  sárréti láp Ölyvös-patakja, no meg a Berettyó holtága ölelte körül.

Ez pedig nem volt más, mint a híres zsákai vár.

Abban a hajdani világban – amikor szép hazánk három részre szakadt – nagy jelentősége volt a lápok között emelkedő erősségnek. Birtoklásáért a török, a német, de még az erdélyi fejedelem is versengett… Ám a vár kapitánya, özvegy Ghiczyné, Kata nagyasszony olyan kemény, határozott egyéniség volt, hogy senki fia előtt nem akart fejet hajtani.

A vár nagyszerű védettségét arra használta fel, hogy az üldözött s menekült magyarokon segítsen.

Tudta ezt nagyon jól Bocskai István tiszántúli főúr is – akit a császár üldözött-, s éppen ezért mielőtt németellenes szabadságharcát elindította volna, hozzá küldötte családi kincseit, többek között egy színaranyból készült, pompás nyerget.

A szolnoki basa hogy, hogy nem, de hírét vette a dolognak. Főtt, főtt kegyetlenül a ravasz, tar feje, hogy miként is tudná e kincseket magának megszerezni… Harccal, nyílt erőszakkal nem merte, hiszen Bocskai a magyar és a török közös ellensége, a német ellen küzdött. Nem akarta hát magára haragítani saját urát, a nagyhatalmú török szultánt.

Ezért cselhez folyamodott… Szép díszes fermánban (török betűs iratban) tudatta a szépségéről messze földön híres Kata kapitányasszonnyal, hogy szeretné megcsodálni híres sólymait, mivel hallotta, hogy milyen kitűnően vadásznak.

A vár úrnője azonban rögtön átlátott a szitán, s a következő válaszlevelet küldötte:

„Szívesen látom kegyelmességedet, de csak tizedmagával, mivel az én váram igen kicsiny.”

A szolnoki basa tapsolt örömében – hogyne, hiszen ha tíz török bejut, megy utána száz is!

De öröme korai volt.

Mert amikor egy szép őszi napon közel ezer főnyi seregével elérte a Berettyót, hát csak nagyot ámult. A sebes folyó túlsó partján, a zsákai oldalon, több mint ezer fegyveres hajdú nézett vele farkasszemet.

A szolnoki basa tar fejét menten kiverte a verejték.

– Mit akartok tőlünk, hiszen mi békés szándékkal jövünk? – kiáltotta át a túlsó partra.

– Majd a nagyasszonyunk megmondja – felelte vissza egy nyalka hajdúhadnagy.

Alighogy mindezt kimondotta, a zsákai parton egy pompás almásderes paripán megjelent a szép kapitányasszony.

– Mély hódolatom, szépséges özvegy – hajolt meg a ravasz basa.

– Üdvözlünk, fényes tekintetű, vitéz szolnoki basa! – kiáltotta csengő hangján Ghiczyné.  – Eljöttünk eléd, hogy illőképpen fogadjunk.

– Köszönöm – hebegte az álnokul. – Így vagyok én is… No meg aztán én csak sokadmagammal szeretek járkálni, mivel a ti földjeiteken sok veszély leselkedik a törökre.

– Meglehet – válaszolta a nagyasszony. – De a váramba csak tizedmagaddal jöhetsz. Ne félj, akkor a hajad szála sem görbül meg.

Nem tehetett mást a ravaszdi basa, mint belement a megbeszélt egyezségbe.

– De ha már idefáradtak a vitézeim – csavarta álnokul a szót -, hadd táborozzanak a Berettyó partján.

– Semmi kifogásom ellene – válaszolta Kata asszony, majd az én hajdúim vigyáznak rájuk, nehogy beletévedjenek a Berettyóba.

Így történt aztán, hogy a török és a hajdú sereg a vendégeskedés alatt a Berettyó két partján táborozott, s árgus szemekkel figyelte egymást.

Három napig vendégeskedett a zsákai várban a szolnoki basa. A várúrnő minden jóval ellátta, még solymászni is engedte.

– Én a Bocskai úr kincseit is szeretném látni – állott elő kívánságával nagy alázatosan a tar fejű uraság.

– Szívesen megengedem, de csak egyedül láthatod, nagy tekintélyű padisah.

Ezután a kapitány asszony hajdúi bekötözték a basa szemét, s csak lent, egy mély pincében oldották le a kendőt. (Így őkelme nem tudta, milyen úton jutott oda.) Itt a három fáklyás vitéz sorra-rendre megmutogatta neki Bocskai István, a későbbi erdélyi fejedelem rengeteg kincsét.

– És az aranynyereg? – hápogta a kincssóvár basa.

– Azt majd a nagyasszonyunk fent, a várudvaron mutatja meg kegyelmességednek – felelték.

Úgy is történt… Mert amikor feljött a pincéből, látta, hogy a várúrnő a színtiszta aranynyeregben ülve körös-körül lovagolja a vár udvarát.

A basa holdvilágképét menten elöntötte az ámulat… Bizony, őkelme ilyen csudaszép nyerget még sosem látott!

– Hadd üljek én is a nyeregbe! – fordult hízelkedve a nagyasszonyhoz.

– Semmi akadálya…Sőt, ha vitéz pasaságod körül tudja vele lovagolni a várudvart, akkor én, bár csak vendég nálam e csudaszép nyereg, de Bocskai úr utólagos engedélyével akár örök használatra is kölcsön adom. De tudsz-é, fényességes basa, szilaj paripán ülni?

– Ültem már jó páron – hangzott az elbizakodott felelet. S azzal a tar koponyájú török menten az aranynyeregbe ült.

De csak egy percig! …Mert a következő pillanatban az almásderes paripa úgy ledobta őkelmét, mint a pinty.

Bizony nagyot huppant őkegyelmessége a pocakos testével, de akaratos ember lévén új lovat kért…(No, meg egyébként is szerette volna az aranynyerget megszerezni!) Ám avval is így járt.

Még vagy hetet végig próbált, de biz azok is egytől-egyig levetették a hátukról.

– Ördög van ebben a nyeregben – suttogta a basa babonásan. – Engedd nagyasszony, hogy máris távozzak elátkozott váradból.

– Szívesen megengedem – mosolygott rá a szépséges özvegy, és a szolnoki basa, magában rettenetes méreggel s összezúzott tagokkal elhagyta a zsákai várat.

A felsült basa esete persze messzi földre is eljutott. Röstellte is ugyancsak. Hát még amikor hírül vette, hogy az ezer hajdú még háromszáz sem volt, a többi csupán lóra ültetett szalmabáb…

Ezt a gyalázatot már nem tudta elviselni őnagysága. Szégyenében Afrikába, a szerecsenek közé bujdosott.

Hát az aranynyereg sorsáról mit tudunk?

Bizony, nem sokat… Mert Kata nagyasszony, attól tartván, hogy a becsapott basa nagy haddal tör reá, oly mélyre elásatta azt, hogy jó idő elmúltával maga sem találta meg.

Lehet, hogy elkövetkezik az a szerencsés nap, amikor a zsákai vár helyéről előkerül?

Akadálymentes honlap
Betűméret növelés